„Ha a múltat töröljük az emlékezetből, hogy a gyermekeink emlékezetét ne terheljük ama régi borzalmakkal, akkor jövővel szemben követünk el bűnt” (L. Ulickaja)

A trauma pszichológiai karrierje több fázison ment keresztül, míg innen a bulvárvilág is előszeretettel használja a szót, jól lehet a legtöbb magyar középiskolában nemhogy trauma elméletet, de pszichológiát sem tanítanak. Manapság úgy beszélünk a traumáról, hogy szinte fel sem merül mit is értünk alatta. Beépült a kifejezés a szakmai és a mindennapos szóhasználatba. Már minden fájdalmas élményt, veszteséget, csalódást trauma szóval illetünk.

Kevesebbet beszélünk olyan összefüggésekről, hogy a CSALÁD, mint fogalom, és mint szerkezet is folyamatosan traumán esik át. A CSALÁD, mint egység is TRAUMAáldozat.

Mondjuk ki a családok is válságban vannak. Milyen családok voltak és vannak ma? Kevesen kötnek házasságot – bár mostanában talán van elmozdulás – és a megkötött házasságok fele válással végződik. Bejegyzett élettársi kapcsolatok (szerződés) vannak, elköteleződések kevésbé.

Nincsenek nagy családok. Nincsenek generációk között kapcsolat. Család szerkezete nukleáris családdá változott. Mozaik, egyszülős családok mindennaposak.

Nem születnek gyermekek. Több kutatás készült és azokból kiderült, hogy kevesebb gyermeket vállalnak a tervezettnél.

Nemcsak a házasság élettartalma rövidült, de megváltozott az egyes életciklusok abszolút és relatív hosszúsága is. A csecsemőgondozás periódusa lerövidült, mert kevesebb gyerekünk születik, a „kamaszkor” hosszabb lett, mert gyerekeink hosszabb ideig tanulnak, és ugyancsak hosszabb lett az az életciklus, melyben megint ketten maradnak, felnőtt gyerekük eltávozásával, a házastárs tagjai. És ezt a folyamatot még megnehezíti a felbomlott és újra „házasodott” családok helyzete.

Mi ez, ha nem a CSALÁD válsága, traumája.

A család, mint elsődleges csoport és kapcsolatrendszer működésének legfontosabb eredményességi kritériuma az, hogy tagjai mennyire tudják és akarják megérteni egymást. Annál jobbak a családtagok kapcsolatai, minél inkább képesek és motiváltak arra, hogy a kölcsönös megértés bensőséges módját folyamatosan lehetővé és szükségessé tegyék.

A család funkciója

• Kommunikáció – (non verbális és verbális komm.),
• Együttes élmények – (együttes élmény újra és újra felidézhető),
• Családi rítusok, ünnepek – (az ünnepekben nyilvánul meg a családban-lét „időtlen” mivolta),
• Generációs kapcsolatok – (a ráncos öregasszonyban a szépséget a nagymamán keresztül ismerjük fel),
• A család, mint élet- és munkaközösség – (a család nem csupán éjjeli szállás, egyik eredeti funkciója a teljes életközösség),
• Konfliktus-megoldási módok („coping” stratégiák) – A családon belüli konfliktusokra mindig van megoldás.
• Szerepek elsajátítása
• Értékek átadása
• Családi életre nevelés

A kommunikációt ma nagyon sokszor említik. A modernizációt megelőző évezredek folyamán voltak olyan szabályozó erők – főleg erkölcsök, szokásjogok, hagyományok, vallások – melyeknek érvényességét nem lehetett a közvetlen kommunikációban kétsége vonni. Ezt követően a közélettől elszigetelődő magánemberek családi életét az „intimitás” írott és íratlan szabályai alakították, „eltartott”-„kereső” szerepek racionalizált szempontjai torzítottál el a kommunikációt. Az egyes tevékenységi rendszerek kapcsolatalakító hatása és jelentősége változott tehát meg a társadalmi rendszerek komplexitásának és dinamikájának függvényében. A család kommunikatív rendszer is volt a történelem kezdetétől fogva, de csak a modernizáció folyamán válik elsősorban és döntő módon azzá.

Tipikus modelljei („Én tudom, hogy te azt hiszed, hogy ő úgy akarja, hogy mi ….”) szándéktulajdonosításokat és ezeket előlegezéseit tartalmazza vagy a verbalizált együttműködési sztenderdek („A gyerek előtt ne beszéljünk arról, hogy ..)

Ezek az utalások rögzítik a tagok közös múltját, egymásra vonatkozó „személyközi kompetenciáikat” és motivációs rendszereiket, a közöttük kialakult koalíciók és közvetítő szerepek típusait. Kommunikációjuk kapcsolati kontextuasitól, tehát e rögzült összefüggéseitől függ, hogy milyen konfliktusok támadnak, s hogy ezek feldolgozásának milyen esélye van.

Mit hordozunk magunkkal

1. Nukleáris családban az egyén eredeti, származási családjából a konfliktusokat és az indulatáttételes viszonyokat hozza magával. Ezek zavarhatnak, okai lehetnek az új családba keletkező problémáknak.
2. Az intergenerációs transzmisszió, amely a családi hitek, hiedelmek, attitűdök, tünetek stb. továbbélését jelenti. Ennek lényege: az ember alapvető motivációja a szükségleteit kielégítő tárgykapcsolatokban rejlik. A párok egymást az elvesztett, elsődleges tárgykapcsolatok alapján választják, azokból, amelyekből kiszakadtak és újra megtalálnak társukkal való kapcsolatukban. A család diszharmóniája, hogy egymásra vetítik a hiányzó tulajdonságokat, majd harcolnak ezek ellen a másikkal.

Ideális család

• a szülők külön-külön is jól differentáltak, én-érésük még a származási családjában fejlődött ki
• a generációs határok a családon belül jól elkülönülnek. A gyerekek szabadon megvédhetnek egy-egy szülőt
• reálisak az elvárások és a percepciók egymás, valamint a gyerekek iránt
• egymás iránti elköteleződés erős
• a pár egymást helyezi mindenki más elé, ez nem kizárást jelent a család többi tagjával szemben
• minden családtag számára biztosított egyéniségének és autonómiájának fejlődése. A gyerekek fejlődésének egyik sikerét jelenti, hogy új, saját családot tudnak alapítani.
• az érzelmek egészségesen jut kifejezésre szülők, gyerek és egymás között
• kommunikáció nyílt, becsületes, tiszta, egymás problémáira odafigyelnek és törődnek vele
• bűnbakképzést és kihasználást felismerik és helyesbítik
• reális, gondoskodó, egyenrangú kapcsolat van a szülők, nagyszülők és a gyermekek között
• a család nyílt a tágabb család és a barátok számára is.

Tehát a család nem szűkíthető úgynevezett „nukleáris családra”. Hiszen az egyik legfontosabb funkciója a gyermekek nevelése, melyet ebben a funkcióban legalább három generáció fedi át egymást. A nagyszülők hatása még akkor is fennmaradhat, ha már meghaltak, befolyásuk továbbra is él. Így számtalan előző generáció küzdelme folytatódhat, élhet tovább a nukleáris családban. Szerepet játszhatnak bizonyos megmagyarázhatatlan viselkedésformákra, tünetek kialakulására.

Vannak tragikus élmények, amelyeket időnként lehetetlen feladatnak tűnik megküzdeni, és sajnos nem is mindig sikerül. A legújabb kutatások szerint a feldolgozatlan traumák generációról-generációra, automatikusan tovább adódnak. Az öröklés mechanizmusáról keveset tudunk, de bizonyos hogy, a genetika itt is kikerülhetetlen tényező. A traumák öröklődésének ténye sok kérdést von maga után. Például azt, hogy milyen mechanizmusokon keresztül megy végbe az a folyamat, illetve hogy mi van akkor, ha valakit úgy ér a halál, hogy a traumatikus élmények feldolgozatlanul maradnak?

Nincs mese, a befejezetlen lelki traumát ilyenkor valaki másnak kell elvégezni: az utódnak. Ez érthető, de vajon hogyan lehetséges az, hogy valaki egy olyan traumatikus élmény dolgoznom fel, amely ugyan ott él benne, de ő maga sosem élt át? Egyáltalán miként lehet felismerni a konkrét traumát az igencsak összetett pszichés tünet együttesek mögött?

Számos téma kerül elő a traumatizált szülők gyermekekre gyakorolt hatásaitól kezdve a magyar társadalom általános „traumatizált dinamikára” való beállítódásáig.

Ami azonban érdekes, az a genetika, illetve a környezeti hatások sajátos kölcsönhatása, amely a traumák öröklődését hivatott magyarázni, illetve segít megérteni az ezzel járó lelki folyamatokat is.

A következő derültek ki a témával kapcsolatban:

• a traumát generációról generációra tovább adnak
• a traumatikus élmények időről időre felbukkannak a traumatizált személyek életébe, de a feldolgozás legtöbbször nem történik meg.
• így a tünetek fennmaradnak vagy legalább is felbukkannak újabb és újabb testi panaszok formájában
• gyermekeinket körülvevő szocializációs közeg elsődleges formája a szülőkkel kialakított kapcsolat, amelyben tudattalan folyamatokon keresztül tovább adódnak a fent említett traumatizált működés módok, vagyis a trauma által meghatározott lelki mintázatok, amelyeket a gyermek az elsődleges gondozóval kialakított kapcsolatban fejlődve belsővé tesz és tovább hordozd.

A szülők által hordozott trauma tehát ösztönösen, a szülők által tudattalanul tovább adott mintákon, érzelmi reakciókon és diszfunkcionális sémákon keresztül épült a gyerekek lelki világába, akiknél ezek ugyan olyan mértékű komplikációkat okozhatnak életük bármely szakaszában, mint ahogy szüleik esetében is okoztak.

De kanyarodjunk csak vissza a családhoz, a családoktól kapott minták láthatatlanul irányítják a sorsunkat.

Visszatérünk a „kiterjesztett családi mérleghez”, amit Böszörményi-Nagy Iván tárt fel előttünk, miszerint minden családtag hűséggel tartozik a család alapelveihez és szimbolikus definícióihoz. Ez a lojalitás néha beláthatatlan következményekhez vezet: összekuszálódásokhoz és megoldhatatlan nehézségekhez, problémákhoz, a házasságok terén – különösen különböző származású párok házassága esetén.

Amikor megházasodunk kötelezettségeink lesznek (ami különbözik a lojalitástól) az eredeti családunk és a most már a házastársunk családja iránt is.
Nem térnék ki külön a nemzetek, vallások, kultúrák, területek közötti különbségekre, hiszen az azonos országban élők között is elég bonyolult, főként az erős kulturális identitással rendelkező csoportok között. Vagy ide tartozik még a társadalmi és gazdasági különbségek is. Nem beszélve a „társadalmi osztály neurózis”-ról, ami az „ösvények keresztezésének” a társadalmi ranglétra megmászásának kísérleténél kudarcba fulladhat.

Mindannyiunknak van anyai és apai vérvonala. Mindannyian „vegyes párok” leszármazottai vagyunk. Így mindkét oldalról vannak családi történetek, családi kötelezettségek, regék, életmódok vagy az ételek különböző elkészítése. Sokkal összetettebb ez a kép, ha még a fentebb említett dolgokat is belevesszük (pl. bőrszín, vallás, nemzet, kultúra stb…) Ebből következik, hogy a családtagok hűséggel tartoznak eredeti csoportjuk alapelveihez és szimbolikus elemeihez.

Ezzel születünk erre a világra. Az, hogy hogyan alakul a sorsunk, már csak és kizárólag rajtunk, akaratunkon, a tudatos elhatározásainkon múlik. Igaz? Hát, nem igaz.

Bár az életünk értelmezésének ez a verziója passzolunk korunk hangulatához, az igazság az, hogy rengeteg láthatatlan adottság, tudattalan tapasztalat befolyásolja, hogy milyen az életünk, hogyan alakul a sorsunk, mit gondolunk magunkról, mire törekszünk, hogyan küzdünk meg a nehézségekkel, hogyan döntünk, élünk, dolgozunk, szeretünk.

Családi hiedelmeink bennünk élnek tovább

Ez a transzgenerációs szemlélet. Ez azt jelenti, hogy a családban generációról generációra öröklődődnek a minták, szokások, szabályok, elképzelések, és ezek nagyon erősen befolyásolják az életünket.

Egy-egy családi hiedelem, például arra vonatkozó elképzelések, hogy milyen egy jó párkapcsolat, milyen egy jó férfi, milyen egy jó asszony, hogyan kell bánni a gyerekekkel, mi a boldogság, mi az érvényesülés, generációról generációra átadódnak: születünk mintái adott esetben a nagyszülőktől, dédszüleinktől származnak. Ezeknek a mintáknak egy része tudatos, mások nem, mégis befolyásolják életünket.

A minták az élet számos területét lefedik, legyen szó konfliktusról, stresszhelyzetről, kihívásokról, családalapításról, házasságról vagy éppen arról, mit várunk el a partnerünktől. Bármilyen élethelyzetbe is csöppenünk felnőttként, a gyerekkorunkban elsajátított, zsigerileg belénk égett (amikor például apánk kinyilatkoztatásokat tesz a nők kiszámíthatatlanságáról, vagy anyánk keserűen megjegyzi, mekkora áldozat anyának lenni, gyereket szülni), készen kapott működésmódok jutnak először eszünkbe, ezek a leghozzáférhetőbbek az elménkben, ezek tűnnek természetesek természetesnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlen ezeket is fogjuk használni.

Ezek az elterjedt megjegyzések alapigazságként épülnek be az elménkbe, és később meghatározzák, hogyan állunk a másik nemhez, hogy milyen kapcsolatokat alakítunk ki, hogy milyen kapcsolatokat keresünk. Számos mód létezik, ahogy szüleink átadják a mintákat, hiedelmeket, szabályokat, ezek közül vannak tudatosak és nem tudatosak, ahogy léteznek módszerek, amik jól működnek, és amik egyáltalán nem hatékonyak.

A belső családi kapcsolatokban lévő változtatási lehetőség sokkal meghatározóbb, mint az egyéni helyreállítás lehetősége. Ahhoz, hogy változást érjünk el a kliens viselkedésében vagy egészségi állapotába szükséges, hogy meghatározzuk a hiedelemrendszerét, és megcélozzuk a megörökölt családi rendszer kapcsolati hálózatára vonatkozó eszközök mozgósítását.
A család és a társadalom „szemének”, csakúgy, mint a családi egyensúlynak hatása van a személyes fejlődésre, egészségre, betegségre vagy a visszaesésre.

Ha napvilágra kerül egy korábbi családi dráma, egy titok vagy egy igazságtalan haláleset, nem elég radikális életmódváltás, hanem „ki kell tenni a problémát az asztalra”, beszélni kell a kimondatlan dolgokról, és végül a megkönnyebbülés érdekében ki kell fejezni azokat.

És mit tehetünk mi szülők?

Az egyik legjobb minta átadása személyes minta és minél idősebb a gyermek, annál inkább ez számít! Nem az a lényeg, hogy mit mondjunk a gyereknek, hanem az, hogy mit csinálunk. Ha azt látja, hogy igen a szülő is feláll és segítséget kér, nem otthon ül és szedi a pirulákat vagy kocsmába jár, ez segít a minta átadásban.

A másik, ami működni szokott, az a küldetések és hiedelmek átadása, az elrebegett félmondatok vagy hosszú példabeszédek arról, hogy a szülők milyen sorsot, milyen programot szánnak nekünk. A „haladj meg, nőj túl minket, te legyél sikeresebb nálunk” üzenet például egy felhatalmazás arra, hogy belevághatunk a dolgokban, próbálkozhatunk, van esélyünk. A „látod fiam, hiába küzd az ember, úgyse sikerülhet” üzenet éppen az ellentéte: a tehetetlenséget közvetíti, így nem motivál a próbálkozásra.”

Ezek a minták önbeteljesítő jóslatként működnek: ha ezek irányítják a viselkedést az élet igazolni is fogja ezeket. Ami a mintaátadásban általában nem nagyon válik be az a rizsa, a hihetetlen elvárások megfogalmazása, vagyis az, amikor a szülők nem a saját elvárásokat közvetítik a gyerekeknek, hanem a szomszéd néniét, a tanító néniét, vagy éppen a rádióban hallott pszichológusét. A gyerekek megérzik, hogy egy elvárás nem a sajátjuk, és amit nem képviselnek hitelesen, azt kiszelektálják. Éppen ezért azt gondolom, hogy szülőként felelősségünk és feladatunk, hogy rostáljuk a saját elvárásainkat, és azokat közvetítsük a gyerekeink irányába, ami tényleg fontosak, amíg szerintük építőek, amik például nekünk segítettek az életutunkon. Ezeket viszont valóban érdemes közvetíteni, hiszen a gyerekeket is gazdagítja, hanem csak feltétel nélküli szeretetet, hanem elvárásokat is kap.

„Nem vagyok teljhatalmú, nem vagyok tehetetlen; életem minden helyzetében van részleges hatalmam.” (Ruth Cohn)

Tehát a minták adottak, de lehetőségünk van megváltoztatni azokat.

Főleg, ha ezek a minták nem segítenek nekünk? Mi van akkor, ha egy nehéz helyzetben nem akarunk elkezdeni inni, mint apa tette, vagy nem akarjuk némán tűrni a megaláztatást, mint anyu? Mi van akkor, ha mi nem a teljesítményt akarjuk értékelni, mint a szüleink, hanem a segítőkészséget? Vagy mi van, ha mi nem akarjuk azt hinni, hogy úgysem lehet ennél jobb az élet? Vajon elég-e ilyenkor akkor a tudatos elhatározás a változásra? Vajon képesek lehetünk megszabadulni az örökségünktől, kilépni a szüleink, nagyszüleink közvetítette keretekből?

Kamaszkorunkban az a dolgunk, hogy a szüleinktől a felnőttektől kapott mintára azt mondjuk, hogy ez hülyeség és mi biztosan nem így fogjuk csinálni.

Viszont az évek bebizonyították, hogy később felismerjük magunkon, hogy bizonyos dolgokat ugyan úgy csinálunk, mint a szüleik. Ez egyrészt abból fakad, hogy a minták egy része nem tudatos, úgy befolyásolnak bennünket, hogy azt észre sem vesszük, részben pedig abból, mert ezek a minták a leghozzáférhetőbbek. Egy nehéz helyzetben, ha a zsebükbe nyúlniuk a megoldásért, ez akad először a kezünkbe.

De nem kell mindezt hátratett kézzel nézni, ahogy a minták uralják életünket. Van mit tennünk az életünkért, de érdemes rá készülni kemény dió lesz!

De mi is van ezekkel a mintákkal?

Nem érdemes arra törekedni, hogy feltétlenül megszabadjunk örökségünktől, ahogy nem biztos, hogy boldogabbak leszünk úgy sem, ha teljes mértékben felmenők mintái alapján élünk. Hiszen az élet nem csupán fekete fehér, így a minták sem azok. Ha tudom úgy látni a szüleim mintáját, hogy az önmagamban nem hülyeség vagy csodálatos, hanem egy lehetőség, ami alkalmazható vagy elveszthető, az megkönnyíti a megküzdést. A hozzá kapcsolódó érzelmet feldolgozzuk, majd az örökölt mintázatot megváltoztatjuk, ez jelenti a gyógyírt. Persze kimondani sokkal könnyebb, mint végigcsinálni. Magunkkal hozott minták feldolgozása, megváltoztatása kemény reflektív önismereti munka, ami adott esetben hónapokat, éveket vett igénybe.

Ez a munka azonban nagyon megéri. Ha képesek vagyunk változtatni a belénk égett mintákon, azzal megszabadulhatunk függőségeinktől, az örökös párkapcsolati vitáktól, megszakíthatjuk a generációk óta tartó bántalmazást, családi boldogtalanságot, vagy éppen segíthetünk magunkon az elhízásból való kilábalásból. De bárhogy is, ha figyelünk és tudatosítjuk a családi mintákat, ha ráeszmélünk transzgenerációs hatások szerepére az életünkben, azzal közelebb jutunk annak megértéséhez, hogy kik is vagyunk valójában, hogy ki dönt a döntéseinkről.

Egyet ne felejtsünk el!

A család a társadalom minden változása, bonyolódása ellenére alapvető emberi intézmény maradt, amely az egyén életérzésének és életvezetésének fontos meghatározója!